Az élet mindig tartogat meglepetéseket. Vagy mégsem?

Gondoltam ma kulturális napot tartok. Fogtam hát a világirodalom egyik legnagyobb remekét, a kezembe fogtam, a másikba pedig egy tál eper-cseresznyét. Kimentem az udvarra, még hallottam ahogy csattant a hátam mögött a szúnyogháló ahogy a mágnes magához rántotta. Letettem a tálat a kerti asztalra, kezembe fogtam a könyvem, és bekuckóztam a hintaágyba. Pont mint egy festményen. Nem telt el 13 ezredmásodperc, hallom hogy a konyhaasztal irányából teljes hangerőn ordít a mobilom hangszórója. Nagy duzzogva felkeltem, majd mire eszembe jutott hogy fontos is lehet, fénysebességre kapcsoltam. Megláttam a kijelzőt, csak egy telefonszám. A mobilom legutóbbi balesete óta, mindenki csak egy telefonszám, de ismerősnek tűnt, ezért felkaptam.
-Tessék- szóltam bele.
- Szia, ráérsz?- hallom a kétségbeesett de ismerős hangot. Rosszat sejtek.
- Persze, mondd csak.
- Szóval ma- ma megint találkoztam vele. Tudom, ne is mondd, hülye voltam. Teljesen kiakadtam, hallod? Semmi önuralmam nincs,semmi büszkeség. Nagyon rideg volt. Alig válaszolgatott a kérdéseimre, majd egyszerűen egy nagyon egyszerű, de mégis sablonos dumával helybenhagyott.
A szitu a következő: adott egy tüneményes, tündéri csajszi, a legjobb barátnőm. És adott egy kevésbé rendes pasi, aki már egy ideje szédíti a csajszi fejét. A kirakat rendben van, a taktikai elemek is, csak egy dolog hiányzik belőle: a gerinc. Nem bánom, hogy nem akar semmit a csajszitól, a hiba ott van hogy ahhoz puhány hogy ezt bevallja neki. Mert szeretne vele...nevetni egyet. Kíváncsian hallgattam a történet folytatását.
-Miért, mit kérdeztél tőle?- értetlenkedtem.
- Először, hogy mi történt vele mióta nem láttuk egymást, meg ilyen sablonok. Próbáltam felszínes maradni, nem akartam hogy azt higgye hogy csüngök rajta.
- Az a baj kicsim, hogy ezt a vak is látja. És ő sem hiszi hanem tudja. És ez baj. Ez növeli az egóját, ami amúgy sem kicsi, ha az alapvető esetet nézzük
-Ajjh, H, ne csináld. Tudom hogy úgy elrontottam mindent. Most mit csinálunk?
-Ha gonosz lennék azt mondanám hogy én semmit, oldd meg. Tudod ennek most nagyon olyan ~én megmondtam~ szaga van. De tudod mit? Rajzolok magamnak arcot, utána ott vagyok nálad, és elmegyünk cukrászdába, vásárolni, nézelődni, meg amit csak megkívánsz. Utána veszünk egy kondibérletet, és kigyúrjuk magunkat, és majd minden pasi akinek nem kellettünk bosszankodni fog.
Kacagott. Végre. Nem szeretem a nyomott hangját, mikor olyan kis kedves lány. Igazán jót érdemelne, de mindig összetalálkozik néhány ilyen bárgyú érzelmi zsákutcával.
-Tudtam hogy rád mindig számíthatok.- Nevetett- akkor készülj, és induljunk, összekapom én is magam.
- Rendben kislány, fél óra és ott vagyok, addig is puszi.
-Sziaa.

Az ilyen, és ehhez hasonló történetek sok tanulságot tartogatnak magukban. Mindig azt hiszem hogy nekem már nem okoz semmi meglepetést, de igazából az minidig meglep, ha egy ilyen sémaszituációval találkozom. Ez olyan kategória, mikor kinyitsz egy ponyvát, és az ötödik oldal után tudod, hogy a könyv végén ki kivel lesz együtt. Itt is minden előre látható: ha nem nyomul, csak AZT akarja. Ha nagyon nyomul csak AZT akarja. Általában mindegyik csak AZT akarja. Amivel egyébiránt semmi gond nincs, ha valaki nőként úgy viselkedik mint aki csak AZT akarja. De az ilyen magasabb intelligencián létező élőlényeknek akiknek a szótárában még szerepel pár olyan kihalóban lévő dolog hogy: érzelem, gyengédség, ne adj isten szerelem, komoly kapcsolat, előzékenység, figyelem, minőségi idő, az mindig süket, vak, félnyomorék lelkekre talál. Csak arra vagyok kíváncsi, hol rontottuk el. Mert nyilván mi rontottuk el. Mi nők, hogy ilyenek lettek a férfiak.
Ilyenkor bosszantó az elmélkedés, főleg azért, mert nem jutsz vele semmire. Legalábbis én nem.

Remélem azért ti sem fogjátok halálra gondolkodni magatokat. De azért vonjátok le szépen a kis konklúziókat ebből a történetből. Is.

Szép napot, estét, életet: H